Állj meg, állj le, állj mellém, hogy aztán helytállj.

Néha emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy kik vagyunk és miért is csináljuk azt amit.

 

Ma van a napja, hogy már több mint egy hete nem edzettem. Pedig edző vagyok. Tavaszi szünetet tartok. A testem és a lelkem miatt. A fitneszt örökké akarom csinálni de ennek érdekében néha meg kell állnom, szét kell néznem és meg kell értenem mi folyik körülöttem, velem, bennem. 

Meg kell tanulni megállni. Egy helyben állni és csak beszívni a levegőt és kifújni és nem lenni semmi és senki csak egy halom molekula, meg mitokondrium, meg hajszál. Megállni és a vörösbegy hangjával tölteni meg a fáradt tüdőnket. Megállni és a hangyák szorgosságát figyelni ámulattal, alázattal de elégedettséggel. Megállni és a fürdőkád melegében kisudokuzni a maradék elmém. Megállni és a macskákkal teli szobában csendes magányban a pulóverről szőrt leszedni. Megállni és főzni egy chicken alfredót, mert a vaj illata meglágyítja kiélezett pórusaimat. Megállni az éjszakai fagy után az udvar közepén és megneszelni a barackfa rózsaszín virágának sejtszintű titkait. Megállni és várni a felhőt ami Szerbia felől hoz esőt és ami a hajamat tönkreteszi de a borsót felpezsdíti. Megállni és a fehér cipőt kimosni, mert rajta van az egy hónap pora és a benne átélt súlyzózások sora. Megállni és félrenézni mikor valaki csókot lop egy utcasarkon attól az ismerőstől aki eddig soha nem csinált ilyet. Megállni és a kávéházak teraszán majszolni egy ischlert erős fekete kávéba mártva. Megállni és meghallani a fáradtság ordítását az izmaimban. Megállni és látni, érezni, hallani a jövő fülbemászó prüttyögését. 

Meg kell állni, mert az élet térdrekényszerít és rekedt lesz a hangom. Annyi mindent akarok még csinálni, annyi minden van még a listán de mégsem teszem meg, mert fontosabb a nyári gumi, a posta, az ebédbefizetés, a tornacipő, a nyálsűrűség, a testem tömege, a proteinem apróbetűs szövege. Fontosabb a pitypangnál a kapszulás kávé és fontosabb a tavaszi héricsnél a trófefotó. Fontosabb a sebesség mint a csiga vagy éppen a La Liga. Fontosabb minden mindennél, a semmi fölülírja világunkat és nihillé változtatja. A semmi lett az új minden, a félig válaszok, a félbehagyott mondatok, a sarkonfordulás, a dac, a duzzogás, a párnábasírás, a folytonos visszacsatolás, az excel, meg a fűtött medence, a szárazságtűrő pázsit, a pepcós ledes kacsa fény, az elhomályosított tény, az izomlazítóval bekent váll, a szuri a seggbe, a gyors izzadás, a nem nyújtás, a halomnyi bigyó, a gyenge gumiszalag, a taktikai hányás, az alakunkra midnenáron vigyázás.

Nincs megengedett sebesség az életben. Nincs önfeledt piázás, mert nincs gluténmentes pizzázás. Nincs döbbenet meg ámulás, csak egysíkű mosolyok mögötti csalás. Nincs ujjakkal gépelés csak chatgpt-be mondás, nincs vezetés csak irányított kormány. Nincs jogom, nincs emlékezetem, nincs perecem, nincs megoldott helyzetem. Nincs pénz, nincs út, nincs kátyúvá vált kút. Nincs meleg, nincs hideg csak a steril klímás rideg szoba és annak semmilyen bája.

Adjunk hát az élet pofájának. Pihenjünk egyet, érezzünk kettőt, tapsoljunk hármat, dőljünk hátra négyet, együnk meg ötöt, tegyünk félre hatot, írjuk meg a hetet és nyissuk ki a végtelen nyolcast. Tegyünk rendet odabent ha már a kert vakítóan szép. Ne nyírjunk füvet odabent és ne nyessünk fákat, csak engedjük hogy a gondolatméhek beporozzák a neuronházat. Engedjünk be fényt és meleget, vidám leheleteket. Engedjük meg mindenki másnak hogy átélje magát és ne érezze hogy ennek lesz majd ára.

Adjunk magunknak időt, teret, lábat, mellyel futhatunk a jövőnk elé széttárt karokkal. Csak engedjük újraépülni az erre kitalált vágyat.